Holokauszt tananyag V.

A Sorstalanság című regény főhőse, Köves Gyuri a haláltáborból hazatérve különös dolgo­kat tapasztalt. Többen kételkedtek a gázkamrák létezésében és a zsidóság szenve­dését is kétségbe vonták. Mások együtt éreztek vele, és hallani szerették volna a történetét, de ő nem tudott – nem akart – mesélni róla. Lakásukban új lakók éltek, apja halálhíréről ismerős családoktól értesült. A regény végén megállt a házuk előtt, és elhatá­rozta, hogy az átéltek ellenére folytatja életét.

Visszaemlékezések, korabeli források beszélnek arról, hogy 1945 tavaszán, a koncentrációs táborok felszabadulása után, sok tízezer magyar zsidó érezte ugyanazt, mint a regénybeli fiú. A haza­térőket a DEGOB (Deportáltakat Gon­dozó Országos Bizott­ság) nevű zsidó segélyszervezet fogadta, regiszt­rálta és próbált nekik segíteni. Nyil­vántar­tásuk szerint 1946 szeptem-beréig 83 331 sze­mély tért vissza Magyar­országra.[1] A túl­élők útja gyak­ran hónapokig tartott, mert a magyar állam más országok gyakor­latával ellen­tétben nem segítette visszatérésü­ket, így a legtöbb esetben önerőből jutottak haza.

Kertész Imre regényének hőse által átélt tapasztalatokkal nagyon sokan szembesültek. Rá kellett ébredniük, hogy lakásaikban idegenek élnek, vagyontárgyaik eltűntek, sokaknak az az egy szál ruha jelentette mindenét, amiben hazatért. Ingóságaikat a lakosság részben törvénytelenül hordta szét, de voltak, akik „törvényesen", valamely állami rendelkezés nyomán jutottak a zsidók házához, üzletéhez és egyéb ingóságaihoz. Ezeket az új tulajdo­nosok sok esetben azért nem kívánták a hazatérőknek visszaadni, mert gyakran az így megszerzett vagyon a háborúban elpusztult saját javaikat pótolta, a lakásokat ugyanis gyakran kapták otthonukat elveszített családok vagy menekültek.

A deportálás előtt a zsidók sokszor bízták értékeiket keresztény ismerőseikre, akiknek egy része a veszély elmúltával készségesen visszaszolgáltatta ezeket a javakat, de akadtak olya­nok is, akik megtartották.

A probléma súlyosságát jól mutatta, hogy még 1947-ben is közel százezer peres ügy zajlott az átvett, és vissza nem adott tárgyakkal és az ingatlanokat érintő tulajdonjoggal kapcso­latosan. Valószínűleg nagyon sok eset nem került bíróság elé.[2] A lakosság mellett a magyar állam, a német csapatok, majd a fosztogató szovjet egységek is jelentős károkat okoztak a zsidók tulajdonában.

A hazatérő zsidók igyekeztek újjászervezni családi és közösségi életüket. A településeken sorra alakultak a Zsidó Szövetség szervezetei, melyek kapcsolatot tartottak a helyi ható­ságokkal és képviselték a megmaradt zsidóság érdekeit. Gyorssegélyeket kértek számukra, ami hozzásegítette őket az újrakezdéshez, újraindították az oktatást, újra használatba vették a zsinagógát. A helyhatóságok, az akkori szűkös körülmények, az általános nélkü­lözés közepette, általában minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek a hazatérte­ken.

A háború után az antiszemitizmus nem múlt el nyomtalanul az arra fogékony társadalmi csoportokban. Voltak olyan települések – például Miskolc, Ózd, Pécs – ahol a visszatér­tek ellen a helyi lakosság pogromot rendezett. A személyes tragédiák átélése mellett gyak­ran szembesülniük kellett azzal a váddal, miszerint: „Többen jöttetek vissza, mint ahányan elmentetek!” [3]

A hazatért zsidók jelentős része Auschwitz után mindörökre szabadulni akart zsidóságá­nak legszembetűnőbb jelétől: jellegzetes, németes hangzású nevétől. Magyarországon 1945 és 1948 között 23 ezer zsidó változtatott nevet. Félelemből, önvédelemből, gyerme­keik jövője érdekében tették meg ezt a lépést, azt remélve, hogy többé nem lesznek könnyen megkülönböztethetőek a többségtől.

A második világháború után újraszerveződő rendőrség, valamint a politikai rendőrség vezetői közé is, sok esetben kerültek zsidó származású emberek. Személyes támadások célpontjává váltak, ami lehetőséget teremtett arra, hogy több intézkedés során hozták fel ellenük az elfogultság vádját, valamint, hogy az eljárás valójában „zsidó bosszú.”

A hazatérő zsidók helyzetének bizonytalanságaira mutatott rá a DEGOB által készített kérdőíves felmérés. A megkérdezettek több mint kétharmada kivándorlási szándékáról számolt be. A konkrét emigrációs célterületet megjelölők majdnem négyötöde Palesztinába készült. Megerősödött a cionista mozgalom, amely a világ zsidó népességének közös hazába telepítését kívánta elérni.

Brit kormányjavaslatra az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) Közgyűlése, 1947. november 29-én, 181. számú határozatában javaslatot tett arra, hogy Palesztina területén egy arab és egy zsidó államot hozzanak létre, Jeruzsálemet nemzetközi övezetté nyilvánították. A javaslat eredményeként a Zsidó Nemzeti Tanács 1948. május 14-én kikiáltotta Izraelt.

A cionista mozgalom korábban nem volt különösebben támogatott a magyar zsidóság kö­rében. Az ortodoxok vallási alapon utasították el a mozgalmat, álmessianizmust látván benne, a neológok pedig az asszimilációs életstratégiát részesítették előnyben. A holokauszt után azonban újra kellett gondolniuk addigi elveiket. A Magyarországi Cio­nista Szövetség vidéki szervezetei is élénk propagandatevékenységet fejtettek ki a Paleszti­nába történő kivándorlás mellett. A filmvetítések, újságok és plakátok mind-mind azt a célt szolgálták, hogy minél több zsidót vegyenek rá: alijázzon Palesztinába. A mozga­lom a zsidó nemzeti érzés ápolásával is foglalkozott. Kiállításokat szerveztek, könyveket, tájékoztató füzeteket adtak ki, amelyek a holokauszt borzalmainak feltá­rása mellett, a háborúban a szövetségesek oldalán harcoló palesztinai zsidó katonák tetteinek bemutatásával próbáltak pozitív példát állítani a hazai zsidó lakosság elé.

A Hajdúság zsidóságának kisebb részét Ausztriába, túlnyomó többségüket Auschwitzba deportálták. Az Ausztriába hurcoltak közül viszonylag sokan túlélték a vészkorszakot.

A nádudvari hazatérők csoportja az addig rejtegetett tóratekercseket is hazahozta. Meg­próbálták újraszervezni a hitközségeik kö­zösségi életét. Hajdúnánáson újra elindult a zsidó elemi iskola, Hajdúböszörményben a túlélők megjelentették a hitközség monográfi­áját, emléktáblát emeltek, még termelőszö­vet­kezeti csoportot is alapítottak. Újra haszná­latba vették a zsinagógákat, ezt tették Balmaz­új­városon, Hajdúszoboszlón, és Debrecenben is. Szoboszlón közös konyhát is működtettek a hazatértek, Debrecenben újrakezdte működését a rituális fürdő és a pászkasütöde, valamint álta­lános és középiskolát is újraindítottak.[4]

A zsidó közösségek egy része azonban nem tu­dott talpra állni. Hajdúdorogon 1957-ben már csak három zsidó lakos élt, 1955-ben a zsinagó­gát is lebontották. Hajdúböszörmény­ben keve­sebb, mint 100 fő lakott az 1950-es évek végén, a szám a cionista mozgalom által is szervezett kivándorlási mozgalom következtében egyre apadt.

1956-ban (és az azt követő pár évben) a megmaradt zsidó lakosság többsége kiván­dorolt Hajdúnánásról, Hajdúszoboszlóról, Hajdú-hadházról. Kabán, Földesen, Téglá­son 1956-ban, Vámospércsen és Balmazúj­városban 1957-ben szűnt meg a hitközség.

1945 és 1947 között a Magyar Országgyű­lés 21 diszkriminatív törvényt, és több száz ren­deletet helyezett hatályon kívül, a ha­za­tért zsidóság túlnyomó többsége vér­veszteségei, és a tradicionális életforma visszavonhatatlan megszűnése miatt már nem tudta tartósan itt elképzelni a jövőjét, és a kivándorlást választotta.

Hazatérők[5]

Az 1950-es évek végéig a hajdúsági zsidóság maradéka fokozatosan felszámolta életét, és elhagyta az országot. Házaik nagy részét eladták, lebontották, csak néhol árulkodik né­hány üres, elhanyagolt épület az egykor ott élt, virágzó zsidó közösségről.

Források

1.

Herbst Hermann segélyezése

Jelzet: MNL HBML HbFl V.B. 374.c. 210.d. 2751/1945

2.

Klein Henrik[6] visszaemlékezése (Részlet)[7]

„…Én 1944-ben munkaszolgálaton voltam, 1944 októbere a 106/302-es munkásszázadnál, Zomborban ért. A Horthy-Szálasi paktum után riadóztattak bennünket és 18.-a körül Budapestre akartak vinni. Szabadkán egyenruhás emberek jártak vagonról-vagonra, és figyelmeztettek, hogy meneküljünk, mert a környé­ken különítményesek kószálnak az állomások környékén, és ha­lomra gyilkolják a munkaszolgálatosokat. Sokan nem hitték el közülünk. Többen azonban kettesével-hármasával szétszóród­tunk, s tanyáról tanyára haladva, november 12-én Böször­ménybe értem.

Itt Haifában, a tengerparti kis házban, amikor a sorokat írom, még ma is remegek, ha a 20 év előtti hazatérésre gondolok. Egyetlen rokont, egyetlen barátot sem találtam. Az embe­rek szégyenkezve kerültek bennün­ket. A templom feltúrva, a templomudva­ron összetört berendezések, romok, füstös elégetett könyvmaradványok. Számomra minden hiábavaló volt. Feleségemet Auschwitz vitte a halálba, két iker fiamat Rudit, Lacit 18 évesen a munkaszolgálat­ban lőtték szitává. Tömegsírjuk valahol Sopronon túl, a tónál van. Egyet­len testvé­rem sem maradt életben. Feleségem újfehértói 11 testvére, szülei sem tértek vissza a deportálásból. A Kleinek közül kilencen tértek haza.

Keserves évek után megnősültem, felesé­gem hasonló sorsú, megkeseredett terem­tés. Kivándoroltunk, mert otthon minden valamikori életünkre emlékeztet. Minden hiába, itt sem tudunk szabadulni múl­tunktól. Minél jobb falathoz jutunk, annál keserűbb az nekünk, mert mindig elpusz­tított gyerekeinkre, haláluk körülményeire gondolunk. Egyetlen, ami vigasztalhat bennünket az, hogy talán a megmaradt fiatalok jobb, békésebb világban élhetnek.”

3.

Lénárd Lőrincné Báron Piroska visszaemlékezése (Részlet)[8]

„Két hete érkeztem meg Németországból. 10 hónapig voltam távol szülőhazámtól és most szívembe nézek: nincs benne bosszúvágy, sem harci kedv. Békés életet, szabadsá­got szeretnék, nyugodt munkát és barátságos környezetet. Amire legjobban vágytam, amiért 10 nehéz hónapon át imádkoztam, azt Isten megadta. Hazahoztam három gyer­mekem és megtaláltam azt is, akinek hoztam, férjemet. A sors kedvesebb alig lehetett hozzám és tudom, hogy sok keresztény családot jobban megtépett a háború vihara. Ha találkozom régi ismerősökkel, kik talán kissé jobboldali beállítottságúak voltak és azért most sem mentesek minden bűntudattól, azt hallom: „voltak bűneink, de megszenved­tünk mi is, éppen úgy, mint ti. A mi lakásainkat is kifosztották, ahogy mi kifosztottuk a tiéteket. A mi gyermekeink is földönfutók, a mi állásainkat is elveszik.” És én bólogatok, de tudom, hogy mégsem azonos szenvedés a miénk az övékkel. Rajtuk saját bűneik gázol­nak keresztül és a háború, a névtelen szörny. Mirajtunk azonban saját társaink. Nem mindegy az, hogy véletlen golyó talál-e el az utcán, vagy üldözők fegyvere, akik téged, csak téged keresnek. Nem mindegy, hogy a küszöbben elbotolva véletlenül törted-e el a lábad, vagy valaki szöges csizmával beléd rúgott. Az emberi rossz szándék, ami a szenve­dést okozta, a Te szenvedésedet kívánta – ez a nagy különbség. És igenis tudja meg a ma­gyar társadalom, hogy megvolt a rossz szándék és hatalma volt cselekedni. Nézzen a szemébe annak, ami történt és vigyázzon a jövő nemzedékre, hogy húsz év múlva ne le­gyen olyan magyar csendőr és tisztviselő, ki hidegvérrel megismétli a múltat…”

4.

Hajdúnánási Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei[9]

„Cary Jakab biz. tag /Demokrata-Polgári Párt Elnöke/ emelkedik szólásra. Nyugod­t, kimért hangon előadja a következőket: Nem egyszer hallottam már az utcán az asszonyok s a mészárszékek előtt állók tömegéből ilyen hangokat. Majd meglátják a zsi­dók, hogy mi lesz velük, ha az oroszok kimennek…

Én az antiszemitizmus tovább terjedésének megakadályozása céljából helyesnek találom azt, hogy a politikai ügyosztály élén ne a jelenlegi vezető álljon.

Köszönjük meg eddigi működését és bocsássuk el azzal, hogy továbbra is békés együttműködést akarunk a városi polgárság minden rétegével, különösen a zsidósággal, aki a múltban már annyit szenvedett, ezért segítsük őket boldogulásuk terén ott, ahol csak lehetséges, de a város nyugalmának és békéjének megőrzése mellett érdemesnek tartom leváltani a mostani politikai osztályvezetőt, mert a közhangulat elkeseredett az utóbbi időkben történt internálások miatt és ha ezt zsidó vallású magyar intézi, ki a jelen­legi politikai osztály vezetése élén áll, könnyen antisemitismusra adhat alkalmat."

Jelzet: MNL HBML HbFl XVII. 4. 1. k. 1945. 03. 13-i ülés

Feladatok

1. Milyen tényekkel szembesültek a hazatérő zsidók? Sorolj példákat, mi nehezítette az életük újrakezdését?

2. Hogyan próbálták újjászervezni közösségi életüket a hazatérők? Járj utána, hogy települé­seden milyen szervezet segítette a hazatért zsidóságot?

3. Nézz utána, milyen zsidó emlékek (teme­tők, épületek, utcanevek, emléktáblák) vannak a településeden? Készíts fényképeket!

4. Mit talált otthon a munkaszolgálatból hazatérő Klein Henrik? Idézz a szövegből, milyen veszteségekkel kellett szembesülnie? Hogyan folytatta az életét? Sikerült-e megszabadul­nia emlékeitől a kivándorlással és az új házassággal?

5. Miért tekinti egyedinek Báron Piroska az őket ért sérelmeket? Mit szeretne elérni az igazság megismertetésével? Vitassátok meg, hogyan látjátok a szövegben említett társa­dalmi csoportok megpróbáltatásait!

Szerző: Husvéth András - Varjasi Imre