Holokauszt tananyag IV.

„Anyám elmagyarázta, hogy a németek megszállták Magyarországot, és ez nekünk nem jó, mert ők nem kedvelik a zsidókat.”[1]                       

1944. március 19-én Hitler parancsára a német csapatok szállták meg Magyarországot. Horthy Miklós kormányzó a németekhez lojális kormányt nevezett ki Sztójay Döme vezetésével. Az új kormányzat szinte napról napra újabb rendeleteket adott ki, melyek a zsidóság társadalmi elkülönítését és további jogfosztását eredményezték: a zsidóságot kiszorították a gazdaság, a közélet és a kultúra minden területéről, megfosztották vagyonuktól és legfontosabb életfeltételeiktől. Ruháikat sárga csillaggal jelölték meg, majd gettókba és gyűjtőtáborokba zárták őket.

A német csapatokkal együtt Magyarországra érkezett Adolf Eichmann SS-alezredes vezetésével a Sondereinsatzkommando, melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. A húsz tisztből álló egység önmagában nem volt képes megszervezni több mint 760 ezer ember deportálását, ehhez a magyar közigazgatási és rendvédelmi szervek közreműködésére is szükség volt. Alig két hónap alatt, május 15. és július 9. között, a magyarországi holokauszt történetének legnagyobb deportálása történet meg. Több mint 430 ezer zsidó vagy zsidónak minősített magyar állampolgárt szállítottak el, az auschwitz-birkenaui megsemmisítő- és munkatáborba.

1944 nyarára a teljes vidéki zsidó lakosságot deportálták, a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók egyenlőre az országban maradtak. Július elején Horthy Miklós kormányzó a külföldi tiltakozások, valamint az egyre kilátástalanabb hadi helyzet miatt leállította a deportálásokat. Lakatos Géza vezetésével új kormányt nevezett ki, melynek feladata a háborúból való kilépés előkészítése volt. A rosszul megszervezett és nem megfelelően végrehajtott „kiugrás” nem sikerült. 1944. október 15-én a németek a kormányzót lemondatták és arra kényszerítették, hogy a Szálasi Ferenc vezette nyilas kormány hatalmát legitimálja.

A Szálasi-kormány folytatta a deportálásokat. 1944 novemberétől több mint ötvenezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót hajtottak gyalogmenetekben a Német Birodalom felé. A fővárosban maradt zsidókat gettóba zárták, további ezreket pedig meggyilkoltak, legtöbbjüket a Duna-parton végezték ki.

Magyarországon 165 ezer gyermeket sújtottak a zsidótörvények, legtöbbjüket deportálták. Ők voltak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Elveszítették a biztonságot jelentő otthonukat, majd a deportálások idején sokak családját kiirtották a lágerekben. A számok döbbenetesek: az elhurcolt vidéki zsidó gyermekek közel 90, a budapestiek 55 százalékát ölték meg."  

A budapesti gettót a szovjet hadsereg 1945. január 18-án szabadította fel. A magyar zsidóság kétharmad része, 550-600 ezer ember veszett oda a vészkorszakban. A főváros zsidóságának több mint felét, a vidék zsidóságának csaknem nyolcvan százalékát pusztították el.

Források

Leipniker Péter visszaemlékezése

„Kérdésemre anyám elmagyarázta, hogy a nagybácsimat és másokat is a frontra vitték, hogy segítsenek harcolni a háborúban. Ekkor hallottam először arról, hogy háború van (…) Gyuri, a bátyám felkapott, sokáig a karjában tartott és megforgatott a levegőben. A szüleim ott álltak és csöndben figyeltek. Olyanok voltak, mint egy görög tragédia kórusának tagjai, akik elfelejtették a szövegüket. Azután ahogyan felemelt, olyan óvatosan letett a padlóra. Először megcsókolta a fejem, azután a két szemem, majd az arcomat, mindkét oldalon. Azután elment.  Soha nem láttuk többet.”[2]

„Egy napon megfigyeltem, hogy anyám széles sárga Dávid-csillagot varr fel apám egyik kabátjára. (…) Nem értettem, hogy miért, ezért anyám elmagyarázta:

– Tudod, ez egy új rendelet. Ezután a zsidóknak viselniük kell. Láthatod majd mindenkin. Hordani kell az utcai ruhákon, hogy a zsidók könnyen azonosíthatóak legyenek.

Anyám mondatai szokatlanul rövidek voltak, és úgy hangzottak, mint lövések a mozdulatlan csöndben.

– Nekem is viselnem kell? – kérdeztem.

– Nem, neked nem. A hat évesnél fiatalabb gyerekeknek nem kell viselniük.

Megértettem, amit anyám mondott, és határozott hangon így szóltam:

– Én is szeretném hordani!

Úgy éreztem, ki akarnak zárni az új kalandból, aminek én is részese akartam lenni.”[3]

„Szívszorító látványt nyújthattunk. Néhány szomszéd odajött, hogy elbúcsúzzon tőlünk; a gettóba vonulásunk esemény volt az utcában. Elindultunk, és a házunkat – ami elhagyva, élettelenül állt –, magunk mögött hagytuk.” [4]

„A gettóban pokoli lárma és zűrzavar uralkodott. Kis területen közel kétezer embernek kellett néhány napon belül ideiglenes otthont teremtenie (…) Háromfős kis családunk a gettóban egy szobát kapott. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert más, nagyobb családok sokkal rosszabbul jártak: heten, nyolcan szorongtak egy egyszerű szobában. A konyhán és a fürdőszobán másokkal kellett osztoznunk. A konyhával nem sokat törődtem, de azt a helyiséget, amit fürdőnek használtunk, gyűlöltem. Rideg és félelmetes volt, nem tudtam megszokni. Utáltam a szagát és a csupasz villanykörtét, amely vészjóslóan lógott a plafonról (…) Az elveszettség érzése tovább nőtt bennem, amikor megláttam a rokonaimat: idegen környezetben, kiszakítva addigi életükből (…) Alig ismertem meg a nagynénémet, aki mindig ápolt és elegáns volt. Most megtörtnek és gondterheltnek tűnt, haja gondozatlan, ruhája gyűrött volt.”[5]

„Május után megérkezett a június. Hosszabbak lettek a nappalok, és melegebb lett az idő. Megtudtam, hogy el kell hagynunk a gettót, mert egy másik városba visznek bennünket. Nem mondhatom, hogy sajnáltam, sőt szinte mámoros voltam, mert azt gondoltam, hogy ennél csak jobb lehet. Az első jelek azonban semmi jóval nem kecsegtettek. Közölték, hogy ott kell hagynunk maradék tulajdonunkat. A csomagjaink nem lehetnek 50 kilogrammnál nehezebbek (…) Kedvenc felhúzható egeremet azért titokban betettem a csomagomba (…) Elképzeltem, hogy kellemesen utazunk, kényelmes üléseken ülünk, hallom a mozdony füttyét, és látom, ahogy füst gomolyog az ablak előtt. De a valóság más volt. Tehervagonokba tereltek bennünket, amelyekben korábban állatokat és árukat szállítottak. Olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy nem tudtunk leülni. (…) Szüleim között álltam, és hallottam a kemény fém csattanását, amikor kívülről ránk zárták a vagon ajtaját. Aztán megfújták a sípot, és a vonat lassan kigördült az állomásról.” [6]

„Szüleimmel annak a két vonatnak az egyikére kerültem, amelyiket Strasshofba irányítottak. Nagynénémet, Annát és unokatestvéremet, Zsuzsit Auschwitzba vitték. (…) Ha én is arra a vonatra kerülök, öt éves gyerekként rögtön a gázkamrába küldtek volna.”[7]

„A vagon ajtaját SS őrök nyitották ki. Olyan metsző hideg volt, hogy néhányan nem akarták elhagyni a biztonságot jelentő vagont. Az őrök hangosan kiáltoztak: „Raus! Raus! Kifelé! Kifelé!” és rángatták, ütötték azokat, akik lassúak voltak. De nem mindenki szállt le. Néhányan ott maradtak a padlón fekve. Ők voltak azok, akik észrevétlenül meghaltak az utazás alatt. (…) [Bergen Belsenben] számokká váltunk. Apám volt a 8432-es fogoly. Anyám a 8517-es. Én a 8431-es voltam.”[8]

„Ahogy múlt a tél, gyorsan vesztettünk a súlyunkból. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy játsszam, vagy bármit is tegyek. Azt a kevés erőnket, ami megmaradt, arra tartogattuk, hogy napról napra túléljük a végtelennek tűnő appeleket.”[9]

„Emlékszem, egy napon meghalt apám. Egy hideg márciusi reggelen, appel előtt jött valaki, és kereste anyámat. Anyám nem szólt semmit, megfogta a kezemet, és együtt átsétáltunk a kórházba. Ugyanabba a barakkba, ahol anyám közvetlenül érkezésünk után idegösszeroppanást kapott. Ott feküdt apám: egy csont és bőr holttest egy sietve felállított kórházi ágyon. Anyám mellette állt, mozdulatlanul. Nem sírt; nem ott és nem akkor siratta el. Én sem sírtam. Nem éreztem különösebb fájdalmat. Körülöttünk tombolt a halál, holttestek mindenütt. Természetes volt, hogy bárki meghalhat. Még az apám is.”[10]

„Bergen-Belsenből vonaton ismeretlen cél felé vittek bennünket. (…) A vonat egy napon megállt a nyílt pályán. (…) Csend volt. Aztán hirtelen kiáltozást és erős gépfegyvertűz hangját hallottunk. Észrevettünk néhány tankot, de azokra nem volt ráfestve a német jelzés, és a katonák uniformisa sem tűnt ismerősnek. Óvatosan kiszálltunk. A katonák mosolyogtak és integettek nekünk. Olyan nyelven beszéltek, amit nem értettük. Határozottan nem tűntek németeknek. Amerikaiak voltak. 1945. április 13-a volt.”[11]

 „Budapestre érkeztünk. Lajos nagybátyám és Márta nagynéném a hetedik kerületben lakott (…) Az állomásról hozzájuk mentünk (…) Az ajtóban hamarosan megjelent a nagynéném. Mivel a nap a háta mögül világította meg, csak a sziluettjét láttuk. Megcsókolta anyámat, majd engem. Követtük a tágas nappaliba, ami majdnem üres volt: csak egy asztal, egy kanapé és két össze nem illő szék állt benne. Bár nagyon kimerültek voltunk, anyám nem ült le. Állt a szoba közepén, és rögtön a bátyámról kérdezett.

   – Gyuri?

A szobában csönd volt. Nagynéném a nagybátyámra pillantott, segítséget kérve; majd elindult anyám felé, kitárt karokkal, hogy megölelje őt. De anyám – aki bizonyára érezte, hogy rossz hírt fog hallani –, hátralépett.

   – Gyuri a múlt hónapban meghalt. Augusztus 6-án – mondta a nagynéném.

A kiáltás – anyám kiáltása – olyan volt, amit sem előtte, sem utána nem hallottam: egy sebesült állat üvöltése, különös, ismeretlen, elementáris erejű. Az elmúlt tizennégy hónap minden elfojtott szenvedése robbant ki ebben a megismételhetetlen kiáltásban. (…) Én túl fáradt és zavarodott voltam ahhoz, hogy sírjak. Hirtelen eszembe jutott az a doboz tejkaramella, amit ajándékként anyám készített még Hillerslebenben a bátyámnak.

  – Enyém lehet a tejkaramella? – kérdeztem.

Anyám először értetlenül nézett rám, majd azt mondta:

  – Igen.

És álltunk a csaknem üres szobában: anyám, nagynéném karjaiban, nagybátyám, idegesen cigarettázva és én, kezemben a doboz tejkaramellával, amit képtelen voltam kinyitni.” „Utazásunk utolsó szakaszához értünk: szeptember elején vonattal Szegedről hazautaztunk Makóra. (…) A házunk elhagyatottnak tűnt. (…) A csengő nem működött, de a kapu anyám első kísérletének engedve kinyílt. Hazaérkeztünk. A ház néma volt és üresen állt: a semmi vett körül bennünket. (…) Az első néhány éjszakán a csupasz padlón kellett aludnunk.”[13]

[5] URBANCSOK: 49. p.

[6] URBANCSOK: 61. p.

[7] URBANCSOK: 63. p.

[8] URBANCSOK: 69-70. p.

[9] appel: a koncentrációs táborokban a sorakozókat jelentette, amelyek helye az Appelplatz. URBANCSOK: 73.p.

[10] URBANCSOK: 65-76. p.

[11] URBANCSOK: 80. p.

[13] Uo.

Szerző: Urbancsok Zsolt